m

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur
adipiscing elit. Etiam posuere varius
magna, ut accumsan quam pretium
vel. Duis ornare

Latest News
Follow Us

Kövess minket:

GO UP

Egy orvos heroikus küzdelme a szarajevói ostrom alatt

25 éve, 1996. február 29-én ért véget a hermetikusan körbezárt Szarajevó 1425 napig tartó ostroma, amire Edo Jaganjac Szarajevói hercegnő című könyvének ajánlásával emlékezünk. A sebészként életeket mentő orvos könyvében 11 nap naplóbejegyzésein keresztül kerülnek hozzánk közel az ostromlott város mindennapjai és az, ahogy a kórházi dolgozók emberfeletti küzdelemmel próbálják megmenteni és meggyógyítani a gránátoktól és a mesterlövészektől megsebesült embereket. Álljon itt pár gondolat a könyvről, kiegészítve a könyvből való idézetekkel. Arról, hogy hogyan élték meg azt az időszakot, hogyan mentettek emberi életeket. Köztük az 5 éves Irmáét, a „szarajevói hercegnőét”, aki gránát repesztől sérült meg és került válságos állapotba. „Ha belehalok is, megmentem őt.” Ami azt jelentette az orvos számára, hogy a kislányt valahogy ki kell juttatnia Szarajevóból, hogy életben maradjon.

Forrás: Facebook

Ha valaki még nem annyira hallott Szarajevó ostromáról, őt a könyvben a lábjegyzetek, a könyv végén szereplő kronológiai összefoglaló és a könyvben is szereplő Németh Árpád vajdasági újságíró utószava is segíti. A könyvben az akkori állapotokat a nehéz helyzet ellenére is kitartó, elhivatott, felelősségteljes orvos szemén keresztül ismerjük meg.„Soha sehol nem leszek annyira nélkülözhetetlen és hasznos, mint most itt…Létezik-e fontosabb dolog, mint megmenteni egy életet?… Ott a személyzet, amely úgy tekint a páciensekre, mint családtagokra, és úgy is törődik velük. Ilyen törődés békeidőben nem alakul ki. Mindannyian itt vagyunk, együtt, és közös az ügy. Nem kapunk fizetést, sem élelmet vagy bármi mást, tudjuk, hogy hamarosan mindannyian meg fogunk halni, és mégis, vagy éppen emiatt, minden lehetségest és lehetetlent megteszünk, hogy túléljünk.” „Az orvlövészek ügye régi mese. Kiismertük a menetrendjüket. Az egyik nap kizárólag gyerekekre lőnek, másnap csak a nőkre, harmadnap az egyenruhásokra és így tovább.” A mű egyben egy hiteles kordokumentum is. Olyan sok volt a sérült, hogy éjjel-nappal műtöttek. Volt, hogy a kimerültségtől úgy is tudott aludni, hogy közben lőtték a kórházat, és csak felébredés után vette észre, hogy a szomszéd szobának nincs többé külső fala. Többnyire nem volt áram, és ha gázolaj sem, akkor úgy műtött és varrt össze sebeket, hogy fején bányászlámpa, a hátán akkumulátor volt. Amikor a gázolaj elfogyott, a gépi lélegeztetést is a személyzet vette át, a ballonokat a kezükkel nyomkodták ritmikusan.

 Edo Jaganjac

Szívszorító egy könyv, de olvasmányos és a humort sem kell nélkülöznünk belőle. Mert ők – orvosok, ápolók, katonák – rendszeresen viccelődtek, csipkelődtek egymással, így is kicsit erősítve egymást és a közös szövetségüket, és valamelyest elviselhetőbbé téve a mindennapokat. A könyvben még az amputáltak osztályáról is beszámolt egy ilyen élményről: „– Futni lenne vágyam, de Nale levágta a lábam – ahogy ezt elszavalja, az egész szobán kitör az eget rengető nevetés. Hihetetlen. Némelyikük mindkét lábát elveszítette, van, aki a kezét is, és nevetgélnek! Miért ne tennék? Igazuk is van. Élnek.”

Pedig a szarajevóiak nem igazán számíthattak a Nyugatra, a sokszor felelőtlen, elszámolással senkinek sem tartozó ENSZ-re és az UNPROFOR-ra (United Nations Protection Force). Hiába csak 7%-uk volt a vallását gyakorló muzulmán, a Nyugat többnyire csak mudzsahedineknek tartotta őket, akikért nem kár. „Irmával nem végzett a szerb gránát, de sikeresen végez vele az ENSZ bürokráciája….Az ENSZ-ből soha senki nem felelt egyetlen halálesetért sem, amely azért következett be, mert nem végezték a dolgukat.” Leír olyan eseteket is, amikor UNPROFOR-osok megalázóan, gúnyolódva „dobj egy csontot a kutyák elé” játékot játsszották a kiéhezett helyiekel. Vagyis nyílt terepre dobott konzervekkel, cukorkákkal a szerb mesterlövészek célkeresztjébe csalták a járókelőket, gyerekeket.

Meglehet, hogy Mladic és Karadzic szerbjei közel négy évig lőtték a város ostromgyűrűbe zárt lakóit a várost körülölelő hegyekről, mégis az orvos és szerző számára a „mi” és „ők” nem a muzulmánok (bosnyákok) és szerbek közötti relációban létezik, ahogy „a volt Jugoszlávia területén a gonosztevők ma is a nemzet mögé rejtőzve mondják:”MI és ŐK…..” Edo Jaganjac szemében nem nemzeti alapon történik a felosztás, hanem: „MI – ezek vagyunk mi, minden nemzet soraiból a normális emberek, míg ŐK – a gonosztevők, minden nemzetből. Ez az egyetlen felosztás, amit el tudok fogadni.” Nem hallgatja el, hogy voltak szerbek által lefizetett  helyi muzulmánok, horvátok is a szarajevóiakat lövő mesterlövészek között, vagy épp a saját Egészségügyi Minisztériumuk inkább jó pénzért eladta a humanitárius segélyként a kórháznak érkező egyszerhasználatos műtősruhákat. Ugyanakkor a szarajevóiak ezreinek az életben maradásáért vele együtt küzdő, emberséges, önfeláldozó szerb kollégáiról, barátairól, segítőiről természetes szeretettel, tisztelettel és hálával ír, a szemében nincs különbség nemzeti hovatartozás alapján„…a megmaradt öt sebész specialistából kettő muzulmán, három pedig szerb…Velünk volt még két jópofa egyetemi orvostanhallgató,..Faruk és Dusko (hercegovinai szerb)…- Száz muzulmánért sem adnám – mondta egyszer a barátjáról Faruk…Andelko, az egyetlen mentős sofőr, akire bármikor számítani lehetett…a szarajevói Mentőszolgálat legbátrabb sofőrje…Paja a szerb összekötő…Hivatalosan mi most ellenségek vagyunk. De ezt a háborúnak még nem sikerült elérnie. Hivatalosan lehet, de a gyakorlatban nem. Barátok vagyunk.”

Edo Jaganjac számára nem az számít, hogy valaki muzulmán, szerb vagy horvát. Az embernek maradás és a tiszta lelkiismeret megőrzése a fontos, háborús körülmények között is. Nekünk egy másfajta sportág jutott. Játék a halállal…Mi a fontos? Túlélni mindenáron? Nem, az sem fontos. Fontos emberként élni, ha pedig ez nem lehetséges, akkor már semmi sem az. Élni sem. Ezért menj és tegyél meg mindent, hogy ember maradj. Vagy többé már semmi sem lesz fontos…A tiszta lelkiismeret. Ez a legfontosabb. Tiszta lelkiismerettel túlélni a háborút. Láb, kéz vagy fej nélkül, az még belefér. De a lelkiismeretnek tisztának kell maradnia. Semmi mástól nem kell félnem.”

Leave a Reply