m

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur
adipiscing elit. Etiam posuere varius
magna, ut accumsan quam pretium
vel. Duis ornare

Latest News
Follow Us

Kövess minket:

GO UP

Srebrenica, 1995. július 11.

Srebrenica, 1995. július 11.

26 éve, 1995. július 11-én történt a srebrenicai népirtás Boszniában. Olyan emberek visszaemlékezéseivel idézzük fel azoknak a napoknak az eseményeit, akik akkor 3-16 éves gyerekként élték azt át, ahogy örökre elszakítják őket a szeretteiktől, vagy – ahogy a lenti történetben olvasható – élték túl tinédzserként a kivégzésüket. Az összesen 14 történetet a szarajevói War Childhood Museum (Háborús Gyermekkor Múzeum) 2020-ban jegyezte fel a túlélőkkel való találkozások és beszélgetések során, melyek közül hetet a www.experiencebalkan.hu blogján is közread(t)unk.

Az Experience Balkán a múzeum tudtával és engedélyével osztja meg itt az elbeszéléseket magyarul. Az a kérésünk, hogy ha bármikor idéznél a lenti történetekből vagy bárhol felhasználnád, mindig jelöld meg forrásként a War Childhood Museumot, és használd a #ChildrenAndGenocide hashtag-et. Köszönjük!

Ezek a történetek rendkívül felkavaróak. Mégis, ezek dokumentálása, és az, hogy megoszthatták gyerekkori háborús tapasztalataikat, segíti a túlélőket a nehéz múltbeli tapasztalatuk feldolgozásában és a lezárásában. Amina Krvavac, a War Childhood Museum igazgatója a 2020. július 10-i beszédében hangsúlyozta a népirtást gyermekként túlélő emberek erejét és bátorságát, valamint a személyes történetek szerepét a dehumanizáció és a revizionista történelem megakadályozásában. „Ezek a hihetetlen emberek rendkívüli nehézségekkel szembesültek, és elképzelhetetlen tapasztalatokat éltek át. És mégis valami igazán rendkívüli dolgot sikerült elérniük. Túlnyomó többségüknek sikerült megőriznie az emberiségbe vetett hitét és a jobb jövő reményét a jövő nemzedékei számára…Ami még inkább figyelemre méltó, az az, hogy akikkel volt alkalmam beszélni, egyetlen népirtást túlélő gyermek sem hagyta, hogy a gyűlölet meghatározza létezését.” War Childhood Museum – bejegyzések | Facebook

 

„A házunkat és a falunkat a háború legelején megsemmisítették. A szerb katonáktól még időben elmenekültünk, de nem volt hova mennünk. Sokféle falun vándoroltunk keresztül, és néha az erdőben maradtunk. A terület már a boszniai szerb erők ellenőrzése alatt állt, így 1993 márciusában nem volt más választásunk, mint Srebrenicába menni. A megérkezésünkkor nagyon sok menekült volt ott. Egy iskola mellett egy kis garázst találtunk, hogy abban lakjunk. Úgy emlékszem vissza arra az évre, mint az állandó ennivaló és víz keresésre. Egy drótkerítés nélküli koncentrációs tábornak érteztem. Mégis, egy fiatal fiú nézőpontjából, volt pár érdekes elem. A barátomat és engem lenyűgöztek az ENSZ katonák. Autókról, fociról és a géppisztolyukról kérdeztük őket – olyan dolgokról, amik érdekeltek 15 éves fiúként. Gyakran mentünk a támaszpontukra ebédidőben. Néha, amikor volt egy kis maradék az ebédjükből, nekünk adták azt. Egy év elteltével otthagytuk az iskolát, és egy olyan menekülttáborba mentünk lakni, amit a svéd kormány épített. Egy évig maradtunk ott. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez volt életem legjobb időszaka. A tábor a folyó mellett volt, tehát volt tiszta folyóvízünk. Minden pillanatot, amit csak tehettem, arra használtam, hogy úszhassak. A barátommal néha a holland katonákkal fociztunk. Abban az évben az Ajax a Bajnokok Ligájában játszott, a verseny megnyerése felé tartva, és ez nagyon izgalmas volt számunkra. Rengeteget beszéltünk a fociról. Az egyik katonától kaptam egy posztert az egyik játékosról. Akkor fogalmam se volt, hogy ki az, de kiraktam a szobámban. Később, amikor újra tudtam TV-t nézni, rájöttem, hogy Jari Litmanen volt az.

Amikor a boszniai szerb hadsereg a közelünkben átvette a hatalmat néhány ellenőrzőpont felett, a holland katonák azonnal elhagyták az ellenőrzőpontjukat és hátrahagytak minket a menekülttáborban. Emlékszem, rendkívül csalódott voltam. Azt gondoltuk, hogy majd megvédenek minket, de nem tették. Anyám és a három húgom az ENSZ holland bázisára ment Potocariba. Apámmal úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk a 100 km-re lévő Tuzlába gyalogolni, ami biztonságos zóna volt. Elmenekültünk a táborból, és az erdőbe mentünk. Teljes káosz volt az erdőben, és szem elől tévesztettem az apámat. Idegenek tömege között találtam magam. Sírtam és rohantam, apám nevét kiáltozva.  De azt követően már soha többé nem láttam őt. Egy főleg férfiakból álló, több ezres konvojhoz csatlakoztam. Közülük sokan sebesülteket cipeltek. Hátul voltam. Fák vettek körbe minket, szóval nem is igazán láttuk, hogy merre tartunk. Borzalmas jelenet volt. Két nap gyaloglás után, hirtelen, a semmiből, egy hangszóróból szóló hangot hallottunk. A hang a megadásra szólított fel minket, és hogy jöjjünk elő az erdőből. Azt mondták, hogy nem fognak minket megölni. A Genfi egyezményt is említették. Nem tudtam, hogy az mit jelent, de emlékeztem, hogy tanultunk róla az iskolában. Attól a pillanattól tudtam, hogy a szerb katonák megtaláltak minket, és féltettem az életemet.

Az erdőből előbukkanva egy aszfalt útra értünk. A szerb katonák nyugodtan cselekedtek. Amikor mindenki kiért az útra, tankok kerítettek körbe minket. A sebesülteket elkülönítették, minket pedig kínozni kezdtek. Azt énekeltették velünk, hogy „Éljen soká a király, éljen soká Szerbia’”. Az út melletti rétre vittek minket. Kényszerítettek minket arccal a fűbe feküdni. Miközben ott feküdtünk, puskalövéseket hallottunk. Mikor végre felálltunk, az összes sebesült eltűnt. Zárt teherautókra raktak minket, így nem láthattunk semmit, és senki sem láthatott minket. Azonban, volt egy pici lyuk a teherautó ponyván, így én kikukucskálhattam és friss levegőt vehettem. Egy közeli városba vittek minket, amit felismertem, mert a nagybátyám valaha ott élt. Az volt az első alkalom, hogy a 3 év alatt villanyt láttam. Azt az éjszakát a teherautón töltöttük. Kb. 30 fok volt, és nem volt se élelem se víz. A katonák a fegyvereikkel bántalmaztak minket. Másnap reggel elindultunk Zvornik felé, ahol születtem. Emlékszem, ahogy kilestem a nyíláson, és láttam ahogy az emberek a folyóban úsztak, a gyerekek kint bicikliztek, mi meg bent voltunk, itt ebben a teherautóban. A teherautóban mindenki folyton azt próbálta kitalálni, hogy mi fog velünk történni. Néhányan azt mondták, hogy egy koncentrációs táborba visznek minket. Mások szerint újra egyesítenek minket a családunkkal. Az igazság az, hogy egyikünk se tudta igazán, hogy mi vár ránk.

Végül egy iskolaépület elé érkeztünk. Mindannyian vízért kiáltottunk.  Amikor kinyitották a teherautót, ütni kezdtek majd’ mindannyiunkat. Felsorakoztattak minket, és egy osztályterembe vittek. És megint, kényszerítettek minket, hogy azt kántáljuk „Srebrenica szerb, és mindig is az lesz.” Hallhattad a szomszéd osztályermekből jövő hangokat is. Amint beesteledett, a katonák ötössével kezdték kivinni az embereket. Percekkel később hallottad a puskalövéseket és az emberek kiáltozását. A gyakorlat ki tudja hányszor ismétlődött meg. A szerb katokák bejöttek, és azt mondták nekünk, hogy jön a Vöröskereszt, hogy fogolycserére regisztráljon minket. Mindenki meg akart menekülni, de nyilvánvaló volt, hogy esélyünk sincs. Éjfél körül kerültem sorra. Megparancsolták, hogy vegyem le a ruháimat. Egy üres osztályterembe vittek. A padlón rengeteg ruhakupac volt. Pár perccel később az osztályterem elhagyására utasítottak minket. Amikor kiértem, felismertem egy iskoláskori barátomat. Lehajtott fejjel álltunk egymás mellett. Amikor elindultunk, az iskola előtt holttesteket láttunk. Éreztem, ahogy vér tapadt a mezítelen lábamra. Teherautóra raktak minket, és parancsolták, hogy üljünk le. De olyan sokan voltunk, hogy nem tudtunk. 10 perc múlva megérkeztünk.  Alig láttunk valamit, de hallottuk a puskalövéseket. A teherautóban mindenki próbált a másik mögé bújni, csak hogy egy picit tovább éljen.Tudtam, hogy meg fogok halni. Csak abban reménykedtem, hogy gyorsan, szenvedés nélkül halok meg. Végül rám került a sor, hogy kijöjjek a teherautóból. Lehajtott fejjel mentem, a kezem hátra volt kötve. Anyámra kezdtem gondolni, és arra, hogy sose fogja megtudni, hogy számomra hol végeztetett be. Ötös sorokba sorakoztattak fel minket. Mondták, hogy sorakozzunk fel. Előttünk már holttestek sorai voltak.

Vártam rá. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a gyomrom oldalán. Vártam a következő golyóra, hogy véget vessen a szenvedésemnek. Láttam ahogy az emberek körülöttem a földre zuhannak. Egy pillanat múlva egy másik golyó eltalálta a bal lábamat. Mindenfele az emberek jajgatását és sírását hallottam. Hallottam, ahogy az egyik szerb katona megparancsolta a másiknak, hogy ellenőrizze a testeket. Először megtagadta, mondva, hogy már úgyis mindenki halott. Majd pont előttem megállt és megölte a mellettem lévő srácot, aki még mozgott. Vártam, hogy engem is megöljön, de semmi sem történt. Megkérdeztem magamtól: „Miért nem vagyok halott?”. A katona mindenkit lelőtt, aki zajd csapott. Lassan elcsendesült. Pillanatok múlva a katonák elmentek a teherautókkal. Elfordítottam a fejem, és észrevettem, hogy valaki mozgott előttem. Megkérdeztem: „Életben vagy?”. Mondta, hogy igen. Olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam megmozdulni. Könyörgött, hogy próbáljam meg. Amikor végre elértem hozzá, a fogaival el tudta harapni a köteleimet. A fogaimmal próbáltam elharapni a köteleit, de nem volt erőm. Hallottuk, ahogy a távolban megint érkeznek a teherautók. Nagy fájdalmaim voltak, de elkezdtem mászni a holttesteken át. Sikerült elbújnunk a bokrok között. Hallottuk, ahogy lelőttek egy másik sor embert. Találtam egy követ, és sikerült elvágnom a kötelét. Levette az ingét, és a sebeim köré tekerte. Próbálta elállítani a vérzést. Az alsóruhámat használta a lábam bekötéséhez. Aztán mindaz amire emlékszem, az az, hogy kimerült voltam és elaludtam.

Nem tudom, hogy milyen sokáig aludtam, de egy ponton a férfi felébresztett, és azt mondta, hogy túl veszélyes lenne maradni. Fogalmunk se volt, hogy hova menjünk, de folyton mozgásban voltunk. Lerombolt és elhagyatott házakban aludtunk. Időnként találtunk egy kis ennivalót. Alig tudtam járni. Sokszor ő vitt. Nagyon sok pillanat volt, amikor fel akartam adni, de ő erőltette, hogy folytassam. Olyan gyengének éreztem magam. A vérveszteség miatt nagyon kimerült voltam. Mondtam neki, hogy nélkülem kellene folytatnia az utat. Egyedül jobb lenne a túlélési esélye. Megtagadta, hogy egyedül hagyjon. Folyton azt mondogatta, hogy erősnek kell maradnom, és akkor megcsináljuk! Ő egy igazán bátor ember volt. Együtt folytattuk az utunkat lassan. Egy nap magas fűben kúsztunk, és megérkeztünk egy közeli faluba. Embereket láttunk és hallottuk a beszélgetésüket. Srebrenicáról beszéltek. A barátom azt mondta: „Ők valószínűleg bosnyákok.” Közelebb mentünk, és láttuk, hogy hagyományos bosnyák ruhát viselnek. A barátom megközelítette őket, de ők ránk néztek, és annyira megrémültek, hogy elrohantak. Teljesen beborított minket a sár és a vér. Nem emlékszem, hogy elveszítettem-e az eszméletemet, vagy sem, de a legközelebbi dolog amire emlékszem, az az, hogy egy faluban ébredtem, egy csomó emberrel körbe véve. Vizet csepegtettek a számba. Sírni kezdtem. Rádöbbentem, hogy túléltük.”

 

Forrás:  War Childhood Museum 

A témával kapcsolatban megjelent írásainkat itt találod:

Leave a Reply