m

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur
adipiscing elit. Etiam posuere varius
magna, ut accumsan quam pretium
vel. Duis ornare

Latest News
Follow Us

Kövess minket:

GO UP

Srebrenica – túlélő gyerekek szemén keresztül

Srebrenica – túlélő gyerekek szemén keresztül

A sorozat záró részéhez érkeztünk.A szarajevói War Childhood Museum (Háborús Gyermekkor Múzeum) által lejegyzett, Srebrenicát túlélt gyermekek történetei közül hetet a www.experiencebalkan.hu blogján is közreadtunk.  Az Experience Balkán a múzeum tudtával és engedélyével osztotta meg itt az elbeszéléseket magyarul. Az a kérésünk, hogy ha bármikor idéznél a lenti történetekből vagy bárhol felhasználnád, mindig jelöld meg forrásként a War Childhood Museumot, és használd a #ChildrenAndGenocide hashtag-et. Köszönjük!

 

Amina Krvavac, a múzeum igazgatója a 2020.07.10-ei beszédében elmondta, hogy „Ha egy visszatérő tulajdonságot azonosítanék a népirtást túlélő gyermekekben, az a vágyuk a lezárásra. Amellett, hogy látják a háborús bűnösök bíróság elé állítását, a lezárás a többségüknél azt jelenti, hogy megtalálják szeretteik maradványait. Apák, testvérek, nagybácsik és más családtagok csontjainak megtalálása és eltemetése végül egy régóta várt nyugalmat hoz a túlélők számára. Jaj, sokan közülük még mind a mai napig keresik az elsődleges, másodlagos, sőt harmadlagos tömegsírokban szétszórt maradványokat. Általában a háború sújtotta gyermekek élik meg és fejezik ki a lezárás szükségét, és ez a Háborús Gyermekkor Múzeum munkájának fontos szempontja. Valójában a Múzeum ötlete abból az elhatározásunkból fakad, hogy segítsünk a háború sújtotta gyermekeknek a lezárásban és a nehéz múltbeli tapasztalatok feldolgozásában…A (történetük) megosztása révén egy gyógyító útra indulnak, ahol gyakran először találkoznak nehéz múltbeli tapasztalatokkal, és végül megbékélnek velük. Ennek a komplex pszichológiai folyamatnak a részeként mindegyikük maga mögött hagy egy múltbeli emléket, egy tárgyat, amelyet lehet, hogy évekig hordozott magánál. Ennek a tárgynak a múzeumban hagyása egyfajta módja annak, hogy szimbolikusan megkönnyítse ezen emlékek terheit.”

 

„Apám egészségi állapota miatt úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk Srebrenicából Tuzla városába menni. Apámnak és nekem sikerült felszállni egy teherautóra. Sajnos az anyámnak és a nővéremnek nem sikerült feljutnia egy teherautóra, Srebrenicában kellett maradniuk. Apám állapota azonban nem javult Tuzlában. Egy évvel később meghalt. Addigra Srebrenicát körbevették a szerb erők, így anyám és a nővérem nem tudták elhagyni, hogy eljöjjenek apám temetésére. A Vöröskereszten keresztül sikerült levelet küldenem nekik, hogy tudassam velük, hogy apa eltávozott. 16 éves voltam, és egyedül kellett eltemetnem az apámat. Egy évvel később, 1995. július 16-án, az anyámnak végül sikerült Tuzlába jutnia. Közben a nővéremet eljegyezték. A vőlegényével, Sadiffal akart maradni. Megígérte az anyámnak, hogy Tuzlában találkozni fogunk. Az első dolog, amit anyám Tuzlába érkezve tett, az az volt, hogy vásárolt Enesa nővéremnek egy gyönyörű babakék lepedőt és párnahuzatot. Hogy amikor Enesa és Sadif megérkeznek, akkor majd odaadja nekik eljegyzési ajándékként.

Teltek a napok, és mi nem hallottunk Enesáról és Sadifról. Minden nap új menekültek érkeztek Srebrenicából. Anyám és én a menekült táborba mentünk, és arról kérdeztük az embereket, hogy látták-e Enesát és Sadifot. Fotókat mutattunk nekik, de senki sem ismerte fel őket. Anyám minden nap imádkozott. Imádkozás közben felemelte a kezeit és azt mondta: „Kedves Isten, mutasd meg, hogy hol keressek. Hagy értsem meg, hogy mi történt Enesával és Sadiffal.” Egy hónap keresés után végre híreket kaptunk. Valaki mondta nekünk, hogy a nővérem közte volt egy olyan csoportnak, akik az erdőn keresztül próbáltak menekülni. Látták őt megpihenni, a hasán sebesült meg. Később ezt megerősítették. Látták Sadifot, ahogy az erdőn keresztül cipeli. További információért folytattuk a keresést, de nem találtunk semmit.  Öt hónap múlva eltűnt személyként regisztráltuk Enesát. Vért vettek tőlünk, és mondták, hogy értesítenek minket, hogy ha van valami hír.

Évek teltek el úgy, hogy bármiféle információnk lett volna arról, hogy mi történt Enesával és Sadiffal. Anyu az ágya alá rakta az ágynemű garnitúrát, egy műanyag tartóba.  Egyszer-egyszer kivette a tartóból és kimosta. Mosás után óvatosan kivasalta, összehajtogatta, és visszarakta. Egészen addig reménykedtünk, míg 2002-ben felhívtak minket az Eltűnt Személyek Intézetétől. Találtak az erdőben egy holttestet, és a DNS-em szerint volt egyezés. Anyámnak és nekem a halottasházba kellett mennünk, hogy azonosítsuk. Amikor megérkeztünk, az egyik alkalmazott javasolta, hogy talán jobb lenne, ha anyám nem menne be, így egyedül mentem be. Az összes csontját megtalálták, és az asztalon volt egy piros ruhadarab és valamilyen bőrszövet. Az orvos tőlem kérdezte meg, hogy Enesa azokat a ruhákat viselte-e, amikor elhagyta Srebrenicát? Mondtam, hogy nem tudom, mert akkor már évek óta nem láttam Enesát. Kimentem, és megkérdeztem anyámat, hogy mit viselt Enesa aznap amikor elment. Anyám azt mondta, hogy: „Egy piros ruhát és egy bőrzsdekit.”. Mondtam, hogy „Anyu, Enesa az”. Sírni kezdett. A legutolsó pillanatig, anyám reménykedett.

Évekkel később megtudtuk, különböző emberek történetein keresztül rekonstruálva, hogy Sadif úgy vitte keresztül Enesát az erdőn, hogy már halott volt. Az emberek mondták neki, hogy hagyja hátra a testét. Sadif mondta nekik, hogy nem hagyja magára Enesát. Sadif maradványait csak 2015-ben találták meg. Enese halálának a kiderülése után, anyám még mindig szépen vigyázott az ágynemű garnitúrára. Láttam, hogy az anyukám még mindig küzd valamivel. Évekig tartott, hogy elmondja nekem azt, hogy pont Srebrenica elhagyása előtt Enesa elmondta neki, hogy terhes. Anyám 2016-ban halt meg. Azokban az években is az ágya alatt tartotta a szettet. Enese megtalálása előtt az szimbolizálta a reményt. Miután megtalálták a holttestét, a szett vált a nővérem egy darabjává, amit az anyám magával vihetett. A nagy lepedőt a családomnak tartottam meg. Két lányom van. Azt akarom, hogy tudják, hogy ki volt a nagynénjük. Szeretik nézegetni a lepedőt. Egy nap tovább adom majd nekik, és majd megosztják Enesa történetét a gyerekeikkel. Úgy döntöttem, hogy a párnahuzatot pedig a Srebrenica Memorial Center-nek (Srebrenica Emlékközpont) és a War Childhood Museumnak adományozom. Ha magamnak tartanám meg, akkor csak a családom tudná, hogy mi történt Enesával. De így az egész világ tudni fogja.”

 

” Egy lakás kis szobájában éltünk. Az a szoba volt a konyhánk, a nappalink, a dolgozószobánk és a hálószobánk. A lakásban 5 másik család élt, és mi mind egyetlen egy fürdőszobán osztoztunk. Mindannyian a környékbeli falvakból menekültünk, és Srebrenicában leltünk biztonságra. A nagynéném és a nagybátyám ugyanabban az épületben laktak, néhány emelettel felettünk. A nagybátyám mindig megpróbált szórakoztatni minket; csodálatom ember volt. Segélycsomagokon éltünk, ami olyan dolgokat tartalmazott mint tej, tojáspor, egy kis mosószer, vagy néhány konzerv. A húgommal próbáltunk ezekkel kreatívan bánni, saját édességeinket elkészítve, olvasztott cukorból nyalókákat, és vízzel kevert tejporból csokoládékrémet. Ugyancsak megtanultam, hogy hogyan készítsem el a saját cipőkrémem, gyertyákat, és rántásból álló ételt a húgomnak. Csak egyetlen egy babánk volt. Napjaink félelelemmel teliek voltak, de boldogok voltunk. 1995. július 8-a volt, és éreztük, hogy Srebrenica eleste közeleg. A támadás megkezdődött és hallottam a lövéseket hangját. Az anyámmal és a húgommal az ENSZ bázisára mentünk, védelmet keresve. Napokat töltöttünk a betonpadlón ülve, várva arra, hogy egy busz vagy egy teherautó elvigyen minket a biztonságos zónába. Kaotikus volt. A boszniai szerb hadsereg szabadon mozgott az ENSZ bázis körül, félelmet keltve. Az apám, a nagybátyám, más ismerős férfiakkal együtt úgy határoztak, hogy az erdőn keresztül fognak menni, mert attól tartottak, hogy elkapják őket. Indulás előtt az anyám pár dolgot bepakolt egy táskába. Közte voltak ezek a kötőtűk is, amit a nagybátyám csinált egy régi esernyő fém huzalaiból, amikkel megtanultam kötni. Mielőtt elbúcsúztam apámtól, adtam neki egy nagyítót. Nem volt egy olyan dolog, amit használni tudott volna, mindenesetre a zsebébe rakta, és megígérte, hogy visszaadja amint újra találkozunk. Búcsúzkodás után az ENSZ bázisra mentünk. Pár éjszakát töltöttünk ott, mielőtt Tuzlába, a biztonságos zónába szállítottak volna minket.

Amikor megérkeztünk, egy másik nagynénénk vett fel minket és vitt egy lakásba. Emlékszem az érzésre, amikor végre újra elektromossághoz, kenyérhez, meleg vízhez és ételhez jutottunk. Rettegve vártuk, hogy valaki híreket hozzon apámról. Azt rebesgették, hogy a férfiakat megölték. Csak 10 éves voltam, de jól tudtam, hogy van esély arra, hogy apám nem jön vissza. Hét napja vártunk, amikor is váratlanul telefonhívást kaptunk. A húgommal nem értettük, hogy mit mondanak a vonal túlvégén, de amikor láttuk anyánk mosolyát, tudtuk, hogy apánknak sikerült. Nagyon érzelemmel teli pillanat volt az, amikor újra egyesült a családunk, nehéz szavakba önteni. Apám nagyon lefogyott, éhes volt és fáradt, de amikor meglátott minket, mosolygott. Miután megöleltem, kihúzta a zsebéből azt a nagyítót, amit az elválásunk napján adtam neki. Állandóan vártuk, hogy a nagybátyánk visszatérjen, de nem jött. A maradványait még nem találták meg. Még mindig megvannak ezek a kötőtűk, amiket ő csinált…A mai napig nem mentem vissza Srebrenicába. Az apám hívott, hogy gyalogoljuk le ugyanazt az utat az erdőn keresztül, amit ő 25 éve megtett, de én még nem állok rá készen.”

 

forrás: War Childhood Museum

 

A témával kapcsolatban megjelent írásainkat itt találod:

Leave a Reply