25 éve történt a srebrenicai népirtás

25 éve történt a srebrenicai népirtás

A szarajevói Srebrenica emlékszobor története

Szarajevóban a Veliki parknál, a szarajevói ostrom alatt meggyilkolt gyerekek emlékművétől nem messze egy szobor látható, amint egy férfi a két tenyeréből tölcsért formálva kiált felfelé. Ez a Srebrenicai emlékszobor.

50 évvel azután, hogy a világ a holokauszt borzalmai kapcsán kimondta, hogy „soha többé”, újra népirtás történt Európában. Mégpedig Srebrenicánál, 1995-ben, a július 11-ét követő napokban. Srebrenica Kelet-Boszniában van. A boszniai háború során évekig ostrom alatt állt, több tízezer menekült próbált itt állandó támadások és éhezés közepette túlélni. Habár 1993 áprilisától az ENSZ Biztonsági Tanácsa biztonsági övezetnek nyilvánította, a békefenntartók szerepe többnyire kimerült a szerb csapatmozgások megfigyelésében és minimális élelem bejuttatásában. Srebrenicánál és környékén 1995 nyarán kb. csak 600 holland békefenntartó tartózkodott, magánál a bázisnál és több megfigyelő ponton. Ahogy a szerbek egyre közelebb nyomultak a városhoz, nem ütköztek a békefenntartók ellenállásába, sőt néhány holland katonát túszul ejtettek. NATO légicsapás támogatásra hiába vártak a békefenntartók, azt már azért is lett volna nehéz véghezvinni, mert a szerbek a légi támadás megindítása esetén az összes túszul ejtett ENSZ katonát kivégezték volna. Amikor a Ratko Mladic által vezetett boszniai szerb hadsereg 1995. július 11-én elfoglalta Srebrenicát, akkor kb. 25 ezer nő, gyerek, idős és a férfiak egy kis része a pár kilométerre lévő Potocari akkumulátorgyárnál lévő ENSZ holland zászlóalj bázisa felé menekült és remélt védelmet. Amikor Ratko Mladicék a holland békefenntartók állomáshelyét is elérték, akkor pár napra rá a nőket, gyereket, nagyon idős férfiakat deportálták a frontvonal közelében található Kladanjba, viszont a katonakorú férfiakat elszakították a családjuktól arra hivatkozva, hogy háborús bűnösök keresése miatt először egy ellenőrzésen kell átesniük. Szeretteik akkor látták őket utoljára élve.

A Death March (A „halálút”)

Még Srebrenicában, 1-2 nappal korábban, a bosnyák férfiak nagy része tudta, hogy csak akkor van esélye túlélésre, ha eléri a több mint 100 km-re lévő boszniai hadsereg által ellenőrzött szabad területet, mégha a rájuk vadászó boszniai szerb hadsereg ellenőrzése alatt álló területen kell is átvágniuk. Ezért a főleg civilekből álló 10-15 ezres tömeg az erdő felé vette az irányt, hogy a hegyekben rejtőzve, gyalog tegye meg az utat Tuzláig. A menet végén kb. ezren már az elején az üldözőik kezére kerültek, de sokan lelték halálukat elaknásított területen is. De a többieket is az út nagy részén tűz alá vették. Sokan pedig csapdába csalva estek áldozatul, nem egyszer úgy, hogy az erdő elhagyára a szerb erők a holland zászlóaljától zsákmányolt járművek mellett, a békefenntartók ruhájába öltözve vették rá őket. A rengeteg áldozat miatt is Death March, a halálmenet a neve a menekülési útjuknak.

Azokra pedig mind tömeges kivégzés várt, akiket a boszniai szerb csapatoknak sikerült elkapnia vagy akiknek sikerült az útját elvágnia. De több alkalommal ezeket az embereket még előtte kényszerítéssel vagy hamis ígérettel – hogy nem esik bántódásuk és élelmet is kapnak – vették rá arra, hogy a hegyekben, a fák mögött rejtőző rokonaikat, barátaikat név szerint hívják le magukhoz, biztosítva őket arról, hogy nincs mitől félni, nem fogják őket bántani. Az egyik ilyen esetről felvétel is készült. Saliha Osmanovic a férjét és fiát Srebrenicánál látta utoljára élve, mielőtt csatlakoztak volna a Tuzla felé tartókhoz. Majd évekkel később, a háború után, váratlanul a TV-ben, egy videófelvételen látta újra az eltűnt férjét, Ramo Osmanovicot, amint egy mezőn többedmagával szerb kézre került és épp a 18 éves fiát, a hegyekben rejtőző Nermint hívja, hogy adja meg magát ő is. 13 évvel később tömegsírban találták meg őket. A hegyek irányába kiáltó férfi szobor Szarajevóban igazából ennek a videónak egy képkockája és a Srebrenica környékén legyilkolt több mint nyolc ezer bosnyák áldozatnak állít emléket.

A halálmenetben haladók számára a több mint 100 km-es táv megtétele azért is volt ember feletti, mert ők az indulás idejére már harmadik éve éheztek a menekültekkel zsúfolásig telt Srebrenicában. A korábbi kb. 36 ezres városkában már 50-60 ezren éltek évek óta folyóvíz és áram nélkül, egyre inkább kifogyó élelmiszerrel. Kelet-Boszniában a szerb erők a 2 főleg szerbek által lakott területet akarták a kelet-boszniai területek megszerzésével összekapcsolni. A boszniai szerb hadsereget pénzügyileg, erőforásokkal és eszközökkel is támogatta az akkori jugoszláv hadsereg, ami akkor a világon a 4. legnagyobb hadseregnek számított. A boszniai szerb hadsereg nem csak szerb fennhatóságra, hanem a térség etnikai homogenitására is törekedett. Már 1992-ben elkezdődtek az általuk és a mai Szerbiából érkezett több félkatonai alakulat (pl. a Skorpiók) által végrehajtott etnikai tisztogatások, amikor is a térségben falvakat rohantak le, lakóikat legyilkolták vagy elűzték, házaikat felgyújtották. A túlélők nagy része más, még el nem foglalt városba menekült, de volt, hogy csak a falu közeli erdőben, búvóhelyen húzták meg magukat hónapokig, ahonnak éjjelente még visszajártak a földjeiket művelni és némi élelmet betakarítani. Aztán ahogy egyre nagyobb területek kerültek szerb kézre és a tél is beállt, egyre többen Srebrenicába menekültek. A város évekig ostrom alá került, rendszeres aknagránát támadások és lövések okozták többek halálát és súlyos sérüléseit. 1993-tól az ENSZ időnként teherautó konvojokban juttatott be élelmiszert Srebrenicába és néhányszor éjjel a környező hegyekbe repülőkről is dobtak le élelmiszercsomagokat. Ami bár kevés volt több tízezer embernek, de az éhenhalástól sokakat megmentett. Így tehát 1995 júliusában egy évek óta éhező, legyengült fizikumú tömeg vágott neki annak a 100 km-nek.

Fegyveresek alig voltak a menetoszlopban, mert Srebrenica 1993-tól elvileg ENSZ biztonsági zónának számított, így a fegyvereket le kellett adni vagy a kanadai/holland békefenntartók elvették azt a bosnyákoktól. Cserében a lakosok védelemre számítottak. Nem így történt.

A menet elején menekülők 5-6 nap alatt érték el a biztonságos területet, de voltak olyanok is, akiknek az út többszöri megszakítással és bujkálással hetekig/hónapokig tartott. A kb. 15 ezer elindult emberből kb. csak 4 ezren értek el Tuzlába. A halálmenetben pár nő is volt, pl. az a srebrenicai doktornő, akinek a történetét itt olvashatjátok.

Peace March /A Béke menete

Az 1995-ös halálmenetre, az áldozatokra és a túlélőkre minden évben egy három napos gyaloglással emlékeznek meg, melyre több országból érkeznek, és visszafelé, Nezuk irányából járják végig az egykori menekülési útvonalat. Az út neve Mars Mira, Peace March, Béke Menet. Tavaly volt az első alkalom, hogy az utolsó szakasz aknamentesítésének köszönhetően már végig az eredeti nyomvonalon tudott haladni a több mint 5 ezer résztvevő.

A COVID járvány miatt ebben az évben a Mars Mira létszámkorlátos, csak az 1995-ös Halálmenet túlélői és hozzátartozók vehehetnek részt. A megemlékezés része az is, hogy a menet beérkezése után szokott sor kerülni az abban az évben feltárt tömegsír(ok)ban megtaláltak temetésére egy közös szertartás keretében. A tavaly eltemetett 33 áldozattal 6643-ra nőtt a Potocari emlékhely temetőjében nyugvók száma, de még mindig keresnek több mint 1700 Srebrenica környékén eltűnt személyt. 2003 óta tartanak csoportos temetéseket az évfordulókon, abban az évben temették a legtöbb áldozatot, mégpedig 3 időpontban összesen 969-et. 2010-ben volt a legnagyobb közös temetés, amikor 1 szertartás keretében 775 áldozattól vettek végső búcsút a családtagjaik.

Miért csak 1-2 évtizeddel később kerülnek sorra ezek a temetések?

Azért mert az áldozatok tömeges kivégzések során veszítették életüket és tömegsírokba temették őket, amelyek mindegyikét még nem találták meg. A megtaláltak esetében is többnyire részleges földi maradványok kerülnek elő, mert az elkövetők a bizonyítékok eltüntetésének szándékával még akkor ősszel, éjjelente, civil ruhába öltözve az elsődleges tömegsírokat buldózerekkel kibontották és az emberi maradványokat 10-20-30 km vagy még annál is távolobbi,  különbőző másodlagos tömegsírokba szállították. Nem ritkán azokat később újra felbontották és újabb helyre hordták szét. Így az emberi maradványok összekeveredése, a csontváz egyes csontjainak az egymástól 20-40 km-re való távolsága az azonosítást is megnehezíti. Emiatt van az, hogy sokszor egy eltűnt rokon megtalálásakor először annak csak 1-2 csontját tudják eltemetni a hozzátartozók, majd évekkel később más-más helyekről is előkerülnek a maradványok és akkor azokat a korábban megtalált maradványok mellé temetik egy újabb temetés keretében.

Mint ahogy a Potocari Emlékmúzeum egyik fotóján látható, hogy az egyik áldozat egyes csontjait 6 különböző tömegsírban találták meg, földrajzilag egymástól messze eső helyeken. A boszniai háború során több mint 30 ezer hozzátartozót jelentettek eltűnt személyként, de csak Srebrenica környékén, azokban a napokban eltűntek száma 8372. Az élő családtagok DNS mintáját közel 100 ezres nagyságban adatbázisban tárolják Boszniában. Amikor egy tömegsírt feltárnak, akkor a sírban talált emberi maradványok DNS-ét összevetik az adatbázissal, hogy kiderüljön, hogy kinek a rokonát találták meg, pontosan melyik eltűnt személlyel azonosíthatják őt.

Kelet-Boszniának ezen részén rengeteg család szinte az összes férfi családtagját Srebrenicánál látta utoljára, sokan 20-40 vagy még annál is több szerettüket veszítették el, ami 25 év után is feldolgozhatatlan. Mint ahogy a halálmenet egyik túlélője, Hasan Hasanovic írja a Surviving Srebrenica című könyvében: „A halálmenet tapasztalatai, emlékei velem maradtak. Minden nap követnek, attól a pillanattól kezdve, hogy felkelek, addig a pillanatig, hogy aludni megyek. A legrosszabb az a gyötrelem, ami az ikertestvéremre, Huseinre és apámra, Azizra való gondolkodásból fakad. Azon tűnődve, hogy vajon hogyan ölték meg őket, vajon meg is kínozták őket vagy nem, és milyen hosszan haldokoltak.”

  1. július 11-én délben Szarajevóban a srebrenicai népirtás áldozatainak az emlékére fognak szólni a szirénák.

Felhasznált irodalom:

Hasan Hasanovic: Surviving Srebrenica

Emir Suljagic: Srebrenica MCMXCV