Újabb két visszaemlékezéssel folytatjuk. Olyan fiatalok történetével, akik akkor még csak 10, illetve 5 évesek voltak. Az Experience Balkán a múzeum tudtával és engedélyével osztja meg itt az elbeszéléseket magyarul. Az a kérésünk, hogy ha bármikor idéznél a lenti történetekből vagy bárhol felhasználnád, mindig jelöld meg forrásként a War Childhood Museumot és használd a #ChildrenAndGenocide hashtag-et. Köszönjük!
„A szüleim hét évig próbálkoztak, hogy gyermekük szülessen. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettem, apu és én elválaszthatatlanok voltunk. Emlékszem, munka után mindig hazajött, és lefeküdt a kanapéra. Mellé ültem és éreztem a pulzusát. Elmagyarázta, hogy az embereknek ereik vannak és hogy ha te nem érzed már a szívdobogásukat, akkor ők már nem élnek. Ez volt az első alkalom, hogy a halálról tanultam. Majdnem 7 éves voltam, amikor 1992-ben a háború elkezdődött. Elmenekültünk a szülővárosunkból, és Srebrenicához közel, a nagyszüleinknél maradtunk. Azok kemény évek voltak. Kevés volt az élelem, és a családunk szegény volt. Az apám a katonaságnál volt. Gyakran ment a frontra. Néha hetekig távol volt, de mindig egy kevés élelemmel tért vissza. Egy nap hazajött és azt mondta: Sabina, egy meglepetésem van számodra. Mit gondolsz, mi az? Azt kérdeztem, hogy vajon csoki? Azt mondta: „Még a csokinál is édesebb”, és egy kis Duplo figurát adott nekem. El sem tudtam képzelni, hogy valódi játékom legyen. Apró fadarabokkal játszottam, amire a nagymamám kötött pici pulóvereket. A falu összes gyereke irigy volt a játékomra. Elneveztem Sabe-nek, apám beceneve után.
Épp vacsoráztunk, amikor hirtelen hallottunk, hogy a szerb hadsereg megtámadta Srebrenicát. Én csak 10 éves voltam, de nagyon is értettem, hogy valami szörnyűség történik. Gyorsan összepakoltunk néhány dolgot és elindultunk. Vittem az iskolatáskámat, amibe egy füzetet raktam és a kis Duplo játékomat, Sabe-t. Több ezer emberrel együtt gyalogolni kezdtünk egy biztonságosabb falu felé. Amikor megérkeztünk, akkor a bosnyák férfiaknak, így apámnak is, a frontra kellett mennie. Emlékszem, leültünk és az apám az ölébe vett. Nem volt egy érzelgős férfi, de abban a pillanatban sírva fakadt. Azt mondta: „Bina, a háború egy nagy ember, aki megpróbál minket felfalni. Azért, hogy ne legyünk felfalva, most külön kell válnunk.” Azt mondta nekem, hogy majd találkozunk a tuzlai bevásárló központ előtt, a biztonságos zónában. Apám észrevette a hátizsákomat. Azt mondta, hogy túl nehéz lenne cipelnem, jobb lenne otthagynom. Megkérdezte, hogy mi van benne. Mondtam neki, hogy hoztam egy füzetet, hogy legyen papírja a cigaretta sodráshoz. Amikor ezt kimondtam, olyan hangosan kezdett sírni, hogy annak hangja az erdőn keresztül visszhangzott.
Több ezer ember vett minket körül, amikor búcsúzkodni kezdtünk. Már mindenki elment akkorra amikor egy végső ölelést adtam az apámnak. Csak én, az apám, az anyám és a két kishúgom volt ott. Valaki ránk kiabált, hogy mennünk kell, különben megölnek minket. Hátrahagytuk apámat, és miközben távolodtunk tőle, visszanéztem az irányába, hogy egy kicsit tovább láthassam. Apám állt ott a kis hátizsákommal a kezében. Ahogy viszafelé néztem rá, keresztül estem egy fadarabon. Sírni kezdtem, és az apám futva jött felém és azt mondta: „Ha akkor is elesel, amikor figyelek rád, akkor hogy fogsz nélkülem túlélni?” Az anyám és a húgaim már valamivel messzebb jártak. Kértem az apámat, hogy hagy menjek vele. Mondta, hogy nem lehet, de megígérte, hogy újra találkozunk. Aztán anyám visszajött, és megragadta a kezemet. Felkeltem és elindultam az anyámmal és a húgaimmal. Hirtelen az apám hangját hallottam megint. Azt kiáltotta, hogy: „Bina, itt hagytad a játékodat!” Rohantam felé, és miközben ő ide akarta adni nekem Sabe-t, mondtam neki, hogy inkább neki kellene Sabe-ra vigyáznia. Tudtam, hogy ha nála hagyom a játékot, akkor apámnak meg kell tartania az ígéretét és Sabe-t vissza kell hoznia hozzám. A nadrágja zsebébe raktam Sabe-t, és elindultunk. Amikor egy rétre értünk, hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálta. A távolban, a hegyen, megláttam az apámat. Az ingjét lengette és azt kiáltotta: „Találkozunk Tuzlában, szeretlek!”
A háború után Tuzlába költöztünk. Apámról semmit sem hallottunk. 1997-ben, 2 évvel a háború után telefonhívást kaptunk az Eltűnt Személyek Intézetétől. Megtalálták apámat. Akkoriban még nem kezdték el használni a DNS személyazonosítást, hanem a családtagokat hívták be, hogy azonosítsák a ruházatot vagy a holttestnél talált tárgyakat. Anyám annyira össze volt törve, hogy nem tudott bemenni. Később a Vöröskereszt kijött a házunkhoz, és ismét megkérdezték, hogy azonosítanánk-e a holttestet. Anyám felismerte az autót, mert nem az volt az első alkalom, hogy azonosított egy családtagot. Pánikba esett és felrohant az erdőbe. Magunkra hagytak minket, és azt mondták, hogy ha bármikor készen állunk rá, bemehetünk azonosítani. Tíz nappal az érettségi előtt telefonhívást kaptam, és megkérdezték, hogy eljönnék-e a holttestet azonosítani. Tizenhét éves voltam akkor. Annak ellenére, hogy még kiskorú voltam, úgy döntöttem, itt az ideje. Mondtam anyámnak, hogy most jó lenne megtenni. Végre lenne egy hely, ahol eltemethetnénk az apámat. Az azonosítási központba az anyámmal mentem. Azt mondták, hogy úgy tűnik, hogy tőrbe csalva ölték meg. A szobába belépés előtt elmagyarázták, hogy két asztal lesz. Az egyiken lesznek a csontjai, a másikon a ruhái. Kérték, hogy arra az asztalra összpontosítsak, amelyikre a ruháit rakták ki. A szobába lépve rögtön felismertem a nadrágját. Az első dolog amit tettem, az az volt, hogy a zsebéhez nyúltam. Ott volt, sárral fedve, a Duplo játékom, „Sabe”. Ezt követően a világom összeomlott. Többé már nem akartam leérettségizni. A tanárok és a diákok kérték, hogy menjek, de nem tudtam. Nagyon hosszú hajam volt, de a stressztől hullani kezdett. Hat hónapig a szobámban maradtam. Minden segítséget visszautasítottam. Elutasítottam, hogy pszichológushoz menjek. Helyette a saját pszichológusommá váltam. Leveleket kezdtem el írni az apámnak. Minden egyes levéllel amit írtam, kezdtem jobban érezni magam. Összegyűjtöttem az összes levelet, és a család és a barátok segítségével kiadtam egy könyvet, aminek az a címe, hogy „To my Srebrenica Hero” (A srebrenicai hősömnek). Amikor befejeztem a könyvet, a sírja mellé tettem, így amikor az emberek a Srebrenica Memorial Center-be (Srebrenica Emlékközpontba) látogatnak, tudni fognak az apámról, és arról, hogy mennyire szeretem őt.”
„Anyukám azt mondja, hogy napról napra egyre jobbban hasonlítok rá. A háború után Szarajevóba költözünk. Nem beszéltem apámról, és arról, hogy mi történt Srebrenicában. A legtöbb iskolás gyerek Szarajevóban élte át a háborút. Nem tudtak a Srebrenicában történtekhez viszonyulni. Néha, ha valaki megemlítette Srebrenicát, olyan vicceket csináltak belőle, mint hogy: „A házat csontokkal vagy csontok nélkül akarjátok eladni?” Azok a poénok fájdalmasak voltak. Anyámnak egyedül kellett felnevelnie a nővéremet és engemet. Amikor véget ért a háború, akkor még csak 33 éves volt, két kisgyerekkel, és egy eltűnt férjjel. Azon a napon, amikor elbúcsúztunk apámtól, én 5 éves voltam. Az anyámnak az ENSZ potocari bázisára kellett mennie a nővéremmel és velem együtt. Pár nappal később Tuzlába, a biztonságos zónába szállítottak minket. Az apám úgy döntött, hogy az erdőn keresztül megy Tuzlába, mert az a rémhír járta, hogy a Bosznia Szerb Hadsereg elkülöníti a férfiakat. Mielőtt elhagytuk a házunkat, anyám pár dolgot összepakolt. E tárgyak között volt egy sárga ing, ami az apámé volt. Anyám arra gondolt, hogy apám Tuzlába érve majd tiszta inget akar váltani. Amikor megérkeztünk, anyám folyton kereste őt. Teltek az évek, de mi folyton reménykedtünk abban, hogy visszatér. Anyám az inget folyton mosta és rendbe rakta. Egy bizonyos ponton túl ritkábban kezdte mosni. Végül abbahagyta a mosását. Ekkor veszítette el a reményt, hogy apám valaha is visszatér.
Amikor egyetemre mentem, elkezdtem találkozni Bosznia szerte élő emberekkel. Egyik osztálytársam, Senednek hívták, hallotta, hogy Srebrenicából való vagyok. Mondta, hogy az ő nagyapja szintén Srebrenica régióból származik, egy Žepa nevű városból. Elkezdtünk suli előtt és után együtt kávézni. Meghívtam Senedet a srebrenicai régi házunkba, és órákat töltöttünk arról beszélgetve, hogy mi történt a háborúban. Meséltem neki az apámról. Megértettük egymást, mert osztoztunk egymás érzelmeiben. A mai napig nincs információnk arról, hogy mi is történt az apámmal. Még mindig reménykedem abban, hogy megtalálják. Még akkor is, ha csak egy csontról van szó, de el tudjuk végre temetni, és lesz egy hely, ahol elmondhatjuk az imáinkat és lezárhatjuk ezt a könyvet.”
A srebrenicai népirtásról írt korábbi összefoglalónkat ezen a linken éred el.
fotók: war childhood museum