A legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában Oscar-díj esélyes a Quo Vadis, Aida? című boszniai háborús filmdráma. Reméljük, hogy a film április 25-én elnyeri az arany-szobrocskát és magyarul is minél hamarabb eljut hozzánk. A film 1995 júliusában, az ENSZ kelet-boszniai potocari bázisánál játszódik és egy fordító szemén keresztül mutatja be, hogy a bosnyákok min mentek keresztül azokban a napokban. A film kapcsán a srebrenicai népirtás szomorú eseményeit idézzük fel, mégpedig olyan túlélők visszaemlékezéseivel, akik akkor 3-15 éves gyerekek voltak.
Az összesen 14 történetet július 11-éig több részletben fogjuk itt közreadni. Ezeket a szarajevói War Childhood Museum (Háborús Gyermekkori Múzeum) jegyezte fel a túlélőkkel való találkozások és beszélgetések során, majd a tavaly júliusi #ChildrenAndGenocide online kampányában tette közzé a social media oldalain, ami akkor egyetlen hét alatt 11,4 millió emberhez jutott el. A múzeumnak a megvalósításban segített a Humans of Amsterdam és a Srebrenica Memorial Center is. Az Experience Balkán a múzeum tudtával és engedélyével osztja meg itt az elbeszéléseket magyarul. Az a kérésünk, hogy ha bármikor idéznél a lenti történetekből vagy bárhol felhasználnád, mindig jelöld meg forrásként a War Childhood Museumot és használd a #ChildrenAndGenocide hashtag-et. Köszönjük.
„A születésem előtt a szüleim nem terveztek több gyermeket. Amikor anyám újra terhes lett, apám azzal viccelődött, hogy nem az övé. A szerb határhoz közel, egy kis faluban nőttem fel. Apám 10 hónapos koromban halt meg. Anyámnak öt gyermeke volt, akikről egyedül kellett gondoskodnia. Szerencsére ott volt Redzo nagybácsikánk, aki sokszor kisegített minket. Olyan volt nekünk, mintha az apánk lett volna. Mindig megnevettetett minket. Redzonak műfogsora volt. Néha kiesett vacsora közben, amitől mi abba se tudtuk hagyni a nevetést. Még amikor nem is próbált vicces lenni, akkor is megnevettetett minket. 1993. szeptember 18-án egy gránát csapódott az iskolánkba. Én akkor csak 6 éves voltam. Redzo nagybácsikánk mondta, hogy menjünk Srebrenicába, ahol nagyobb biztonságban lehetnénk. Anyám összepakolt pár dolgot és elindultunk. 22 kilométert gyalogoltunk. Srebrenicába érkezve egy rokonunk házában maradtunk, ahol egyetlen szobán osztoztunk. Emlékszem, folyton élelem után kutattunk. Néha-néha dobtak le nekünk ejtőernyős élelmiszercsomagokat. Egy nap egy ilyen élelmiszercsomag pont a házunk kertjébe esett. Mindannyian annyira boldogak voltunk. Még mindig emlékszem a mogyoróvaj és a feta sajt ízére.
1995. július 8-11. között Srebrenica a boszniai szerb hadsereg végső támadása alatt állt. Július 11-én a régi elemgyárba mentünk védelmet keresve, ami az ENSZ holland bázisa volt Potocariban. Anyám a négy legkisebb gyermekkel gyalogolt, köztük velem. A 19 éves Fatima nővérem és a 17 éves Abdulah bátyám együtt mentek. Mivel olyan sokan voltunk, úgy döntöttünk, hogy könnyebb lesz, ha szétválunk és majd a gyárnál találkozunk. Aznap anyám tradícionális ruhát viselt. Emlékszem, hogy kapaszkodtam a ruhájába, nehogy elveszítsem. A régi gyárnál emberek ezrei próbáltak menedéket találni. A holland katonáknak szemlátomást fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjenek velünk. Próbáltunk bejutni a gyárba, de már tele volt, és bezárták az kapukat. Abdulahot és Fatimát kezdtük keresni, de annyian voltak, hogy nem volt értelme. Anyám egész idő alatt nyugodt maradt, így én biztonságban éreztem magam. Aznap éjjel az ENSZ bázisán kívül aludtunk. Miközben az emberek aludtak, láttuk ahogy a szerb katonák kikeresik a férfiakat és elviszik őket. Nagyon sok nő a férjeiken, fiaikon feküdt. Jól betakarták őket pokrócokkal, így őket nem kapták el a katonák. Emlékszem ahogy hallottam egy közelben sikító férfit, mert őt megtalálták és elvitték. Három nap múlva megérkeztek a buszok. Azt mondták, hogy a nőket és a gyerekeket Tuzlába evakuálják, amely biztonságos zóna volt. Felszálltunk a buszra és reméltük, hogy majd Tuzlában újra találkozunk Fatimával és Abdulahhal.
A Tuzla felé tartó utunk során az út menti emberek átkozódtak és köveket dobáltak felénk. Egy órányi vezetés után a busz megállt. Egy szerb katona szállt fel. Emlékszem milyen testes volt. Katonai nadrágot viselt és nem volt rajta ing. Az egyik kezében kés volt, a másikban puskát tartott. Káromkodott és üvöltözött velünk. Ránk parancsolt, hogy adjuk oda neki az ékszereket, aranyat, ezüstöt és a pénzt. Senkinek nem volt semmije. Mivel senki sem tudott neki bármit is felajánlani, még dühösebbé vált. A busz belsejében érezhetted a félelmet. A következő dolog, amire emlékszem, az az volt, hogy felálltam. A lábaimat egyáltalán nem éreztem. Abban az időben volt egy félszemű játékbabám. Remegtem és azt mondtam neki: „kérem, vigye a babámat”. Az volt a legértékesebb tulajdonom. A buszban mindenki csendben volt és engem nézett. A következő pillanatban közbelépett a buszsofőr. Mondta a katonának, hogy távozzon, és ő elment. Megérkeztünk Tuzlába és egy menekült táborban maradtunk. Nem sokkal a megérkezésünk után a legidősebb nővérem, Fatima is végül csatlakozott hozzánk. Egyedül volt. Anyám megkérdezte: „Hol van Abdulah?” Fatima válaszolt: „A szerb hadsereg elkapta Abdulahot”. Anyám elájult. Mindannyian sírtunk és sikoltoztunk.
2008-ban kaptam egy telefonhívást, hogy Abdulah testét megtalálták. A maradványainak a 30%-át lelték meg egy Zvornik nevű városban. Rekonstruálták a történteket, és azt mondták, hogy Abdulahot agyonlőtték. Mivel előtte oly sok évig vártunk, úgy döntöttünk, hogy eltemetjük, és nem várunk arra, hogy a maradványainak a többi részét is megtalálják. 2010-ben Redzo nagybácsinkat is megtalálták, és mi Abdulah mellé temettük. Fatima ez év elejéig (2020) nem mondta el, hogy mi történt, amikor is írt nekem egy levelet, amiben leírta az emlékeit. A levélben elmagyarázza, hogy a gyárban a holland katonák egy darab papírral jártak körbe, kérve a 15 évesnél idősebb fiúkat, hogy írják rá a nevüket. Fatima és Abdulah vitatkoztak arról, hogy vajon jó ötlet e ráírni a nevét. Ő volt az utolsó előtti személy, aki leírta a papírra a nevét. A listán 239 fiú és férfi neve szerepelt. A holland parancsnok aláírta a listát. Amikor kimentek a gyárból, akkor ezeket a fiúkat elkülönítették a többiektől, és nekik ott kellett maradniuk. Fatima leírta, hogy hogyan szállt fel a buszra és nézett utoljára Abdulah szemébe. Mindketten tudták, hogy Abdulah meg fog halni. Fatima azt mondja, hogy még mindig nem tudja megbocsátani magának, hogy nem tett semmit. 2020. februárban elmentem az egykori gyárba, ami most múzeum. Fordítóként, diák csoporttal jártam ott. Miközben a diákok a múzeumot járták végig, én leültem. Az asztalon volt egy dosszié néhány dokumentummal. Véletlenszerűen végig lapoztam és láttam, hogy az egy névjegyzék. Amikor az utolsó oldalra lapoztam, megláttam a listában az utolsó előtti nevet. A bátyám teljes neve és születési évszáma volt az, a saját kézírásával: Salihovic Abdulah – 1977.”
„Apám hallott arról, hogy az ENSZ bázisánál a nőket és a férfiakat elkölünítik egymástól. A férfi családtagok mindegyike az erdőn keresztül próbált meg elmenekülni. Ennek ellenére, az apám nem akarta az anyámat egyedül hagyni. Anyám akkor épp terhes volt, én pedig csak három éves voltam. A Potocarinál lévő ENSZ bázisra együtt érkeztünk. Anyám arról próbálta meggyőzni apámat, hogy öltözzön fel mint egy nő, hogy ne kapják el. De ő ezt elutasította. Amikor a nők és a gyerekek evakuálására a buszok megérkeztek, apámat nem hagyták felszállni. Azt remélte, hogy a katonák némi könyörületet fognak az irányába mutatni, mivel épp engem vitt. De azt mondták neki, hogy menjen és álljon a többi férfihoz, engem pedig adjon oda bárki másnak, mert különben megölnek engem. Így ő átadott a közelben álló anyunak és mondta, hogy jól vigyázzon ránk, és hogy hamarosan viszont látják egymást.
Amikor a biztonságos területre értünk, egy darabig egy iskolában éltünk. Később költöztünk ide, Tinjába. Kezdetben négy másik családdal éltünk együtt. Akkor kezdtem iskolába járni. Emlékszem, ahogy néztem a többi gyereket az apukájukkal, és azon tűnödtem, hogy vajon az én apám vissza fog térni valaha? Az iskolában soha nem mondtam, hogy nekem nincs többé apám. Mindig őriztem a reményt, és azt mondtam az iskolás gyerekeknek, hogy egy napon vissza fog jönni. Emlékszem, ahogy a gyerekek az iskolában azt mondták nekem, hogy hazudós vagyok és hogy az apám halott. Ez annyira feldúlt engem, hogy az egyik nap úgy mentem be az iskolába, hogy mindenkinek elmondtam, hogy az apám visszatért! Olyan meggyőző voltam, hogy még a tanár is elhitte nekem, és fel kellett, hogy hívja anyut, hogy ezt leellenőrizze.
Nekünk esélyünk se volt rá, hogy egy családi kép készüljön rólunk. Anyám még terhes volt amikor el kellett búcsúznia apámtól, szóval a húgom soha nem talákozhatott vele. Ez eredetileg egy olyan fotó volt, amin anyám, a húgom és én vagyunk. Photoshoppal adtuk hozzá apánkat, azért hogy legyen négyőnkről egy családi fotónk. 2010-ben kaptunk egy értesítést, hogy megtalálták a testét. Minden évben elmegyek a sírjához, hogy elmondjak egy imát. Tudom, hogy nem logikus, de nekem mind a mai napig bűntudatom van. Néha azt gondolom, hogy meg kellett volna próbálnia az erdőn keresztüli menekülést. Mintha velünk akarta volna tölteni az utolsó pillanatait.”
A srebrenicai népirtásról szóló korábbi összefoglalónkat itt találod.